„… as if talking to an old friend with a twinkle in the eye and warmth in the heart” /Frank Farrelly/

A terápia szó mindenhol helyettesíthető a coaching szóval. Frank Farrelly a módszer atyja, a terápia és coaching szavakat felváltva használta.

Mi a provokatív terápia / coaching?

A provokatív terápia nem egy hagyományos terápiás irányzat: nemcsak egy teljesen különböző utat kínál a „beszélgetéshez” a kliensekkel, de kihívást állít a terapeuta elé is, hogy felülvizsgálja a saját feltételezéseit a terápiás patthelyzetekről, és az emberben rejlő változás lehetőségeiről. Ebben a megközelítésben a terapeuta a kliens saját önromboló mechanizmusait és tapasztalatait használja fel, és fordítja a változás elősegítésére.

A provokatív terápia több évtizedes klinikai tapasztalatból kiforrott terápiás forma, ami paradigmaváltást eredményezett az eddigi terápiás elképzelésekben.

A provokatív terápia / coaching kialakulása

Frank Farrelly (1931-2013) szociális munkásként a klinikai munkával 1956-ban kezdett foglalkozni a „The Catholich University of America”-n és 1959-től megkezdte a kórházban való gyakorlatát Mendotán. Tanulmányai alatt ismerkedett meg Carl Rogers személyközpontú terápiájával, ami nagy hatást gyakorolt rá. Rogers 1957-ben megjelent könyve – „Necessary and Sufficient Condition of Psychotherapeutic Personality Change”- továbbfejlesztéseként szerette volna kipróbálni azt, hogy milyen lehet, ha terapeutaként a kongruenciáját és nyíltságát maximalizálná egy interjú alatt, és kiértékelné ennek hatását. Innen indult Farrelly kísérletezése. 1961-63-ig részt vett Rogers egy projektjében terapeutaként Mendota Állami Kórház zárt osztályán, ahol rájött, hogy a hagyományos – érzékeny és empatikus szerep mellett fontos számára, hogy a kliens arról is kapjon visszajelzést, hogy a körülötte élő emberek hogyan élik meg őt valójában. Ebben a szemléletben kísérletezve, és az ebből fakadó sikeres klinikai tapasztalatait követően 1966-ban fogalmazódott meg a provokatív terápia név, ami alatt rendszerezte a klinikai tapasztalatait, és amit kiforrottan, egy új terápiás irányzatként 1974- ben megjelent könyvében írt le.

A provokatív terápia emberképe, feltételezései

A különböző szemléletű terapeuták a klinikai megfigyeléseket és adatokat sokféle módon rendszerezhetik és reagálhatnak rájuk. Azok, akik a kliens törékenységét hangsúlyozzák, sokkal inkább hívei a fokozatosságnak a terápiában. Mások, akik az klienst alapvetően erősnek, és erőforrásokban gazdagnak látják, gyorsabban térnek rá „kényes témákra”, bízva a kliens belső képességeiben és külső erőforrásaikat mobilizáló képességeiben.

A provokatív terápia emberképe a következő feltételezésekre alapul:

  • Az emberek a kihívásra való válaszolásban tudnak változni, és fejlődni
  • A kliensek változhatnak, ha úgy döntenek.
  • A kliensek pszichológiai törékenysége mérhetetlenül túl van becsülve mind önmaguk mind mások által.
  • A kliens maladaptív, antiszociális attitűdjei és viselkedése drasztikusan módosítható, akármilyen súlyos vagy krónikus az.
  • A felnőttek jelenlegi tapasztalatai legalább annyira/ vagy még fontosabbak, mint a gyerekkori vagy korábbi tapasztalatai abban, hogy hogyan formálódik a kliens értékei, attitűdje, és viselkedése.
  • A terapeuta nyílt, és kongruens gyűlöletének a kifejezése a kliens felé határozottan a kliens előnyére válhat.
  • A legfontosabb üzenetek az emberek között nonverbálisak.

A provokatív terápia / coaching két fő hipotézise

  1. Ha a terapeuta provokálja a klienst (humorosan, figyelmesen, és a kliens saját értelmezési keretén belül), a kliens az ellenkező irányba fog mozdulni a terapeuta definíciójától: hogy milyen ember is ő reálisan.
  2. Ha provokatívan ösztönzi a terapeuta (humorosan és figyelmesen) a klienst, hogy folytassa az önromboló, deviáns magatartást, a kliens elköteleződik az ön-és mások növekedését segítő cselekvés mellett, ami sokkal inkább közelít a szociálisan elfogadott normákhoz.

A provokatív terápia céljai

A terápia során a terapeuta megkísérel pozitív és negatív affektív élményeket provokálni a kliensben annak érdekében, hogy az a következő öt viselkedés mellett kötelezze el magát:

  • megerősíteni az önértékelést, mind verbálisan mind cselekvés szintjén
  • megfelelően érvényesíteni magát mind teljesítmény mind kapcsolati helyzetekben
  • realisztikusan megvédeni magát
  • elköteleződni a pszicho-szociális valóság tesztelése mellett, és megtanulni a szükséges megkülönböztetéseket annak érdekében, hogy adaptívan tudjon reagálni
  • elköteleződni a kockázatvállalás mellett a személyes kapcsolatokban, főleg az érzelmek és a sebezhetőség kommunikálásában a „jelentős másik” felé, mindezt azonnal, amikor azt a kliens autentikusan átéli.

A terapeuta főbb eszközei

  • Provokatív kommunikáció

Az „ördög ügyvédjének” a játszása. A kliens saját magához fűződő ambivalenciájának a negatív oldalát hangsúlyozza túl a terapeuta, ezzel elérve azt, hogy a kliens ezt az irreálisan felfestett képet korrigálja saját magáról, és erőfeszítést tegyen arra, hogy egy sokkal reálisabb képet alakítson ki.

  • Direkt provokáció

Ez arra szolgál, hogy a kliens affektív bevonódását elérje, és ne hagyja, hogy a kliens elkerülje ezt a feszült helyzetet. Fontos, hogy a kliens kifejezze a dühét, és ennek a terapeuta ezt a terápiás kapcsolaton belül kezelje, így a kliens ezzel is új információkat nyerhet magáról, és megtapasztalhatja a saját határait.

  • Kommunikációs minták

A terapeuta gyors, rövid, érzelmileg telített interakciós sorozata annak érdekében, hogy kiprovokálja a kliensből a spontán reakciót, hogy a cenzúrázott és kontrollált válaszlehetőségeit kiszélesítse. A provokatív terapeuta legalább annyit beszél, mint a kliens, és megköveteli a klienstől, hogy ő is értse meg a terapeuta szempontjait, ezzel is csökkentve az esélyt, hogy egy dependens kapcsolat alakulhasson ki.

  • Visszajelzés

A terapeuta őszintén kifejezi a kliens felé valódi érzéseit és gondolatait, ezzel mintát adva önmaga felvállalásáról, és a kockáztatásról egy számára jelentős kapcsolatban. A visszajelzések lehetővé teszik, hogy a kliens a terapeuta valós érzéseire reagáljon, ezzel elősegítve azt, hogy a beteg ne csak a saját, hanem a másik szükségleteivel is találkozhasson már a terápia során is. Farrelly szerint bizonyos viselkedési formák őszinte visszautasítása sokkal hatékonyabb, mint az állandó feltétel nélküli elfogadás, vagy az indifferens hozzáállás.

  • A kliens nonverbális elfogadása

A kliensnek annak az alapvető érzésének kell lennie, hogy a terapeuta az „ő oldalán áll”. A törődés nonverbális jelzései sokkal inkább számítanak mint a verbális tartalmak. A nonverbális eszközök lehetnek a humor, mint a legfőbb eszköze a pozitív viszonyulásnak, az érintés, a testbeszéd, a kacsintás, a magas aktivitási szint, ami jelzi a bevonódást (a „figyelem intenzitásaként” foglalta össze ezt Farrelly egy kliense)

  • Véletlenszerű tanulás

A terapeuta modell szerepéből fakadóan mind verbális, mind hozzáállásbeli, mind viselkedésszinten tanulhat a kliens (asszertív viselkedés, a nonverbális kommunikáció kódolása, impulzus kontroll stb.). Ez sokszor nincs kifejezetten a terápia fókuszában.

  • A terápia stílusa

A terapeutának nagyon érzékenynek kell lennie, állandóan felülvizsgálnia a kliensről alkotott ítéleteit, belépni a kliens értelmezési keretébe, és egy „másik szelfként” kell ott lennie számára. Ebben a megközelítésben előny, ha a terapeuta domináns, és magas vitakészséggel rendelkezik. Segít, ha színészi képességei is vannak, aki kijátssza a kliens maladaptív működésmódját, és humorral, magabiztosan tudja fogadni a felé intézett támadásokat.

  • Specifikus technikák

Ilyen például a dráma, vagy a túlzás, valamint a terapeuta saját szubjektív reakcióinak, és fantáziáinak a megjelenítése, mindezt – itt és most –  a jelenre fókuszálva.

  • A realitás tesztelése

Különbözően elképzelt jövőképek felvázolása ami a kliens jelenlegi attitűd és viselkedésbeli mintázatai alapján elképzelhető. Ez általában túlzó, az abszurditásig leegyszerűsített, ami arra készteti a klienst, hogy megvédje magát a túlzóan negatív jövőkép ellen, és tudjon nevetni jelenlegi viselkedésén és hozzáállásán, és egy új, szociálisan és pszichológiailag adaptívabb valóságészlelést alakítson ki.

  • Verbális konfrontáció

Farrelly szerint az empátiás megértés önmagában nem elég ahhoz, hogy a kliens a terápián kívüli szociális realitásban tudjon funkcionálni. Szerinte a betegnek meg kell tanulnia megérteni a másik álláspontját, szükségleteit, értékeit, és hogy milyen üzeneteket küldenek felé. Emiatt verbálisan nehéz és kihívást jelentő gyakran a terapeuta, hogy leképezze a „valódi életben” kapható reakciókat, és a kliens ezzel küzdjön meg. (Ennek célja nem a durvaság, hanem a kliens viselkedés repertoárjának a szélesítse.)

  • Negatív modellálás

A terapeuta úgy viselkedik, mint a kliens, felveszi a kliens kommunikációs stílusát, és kifigurázza benne azokat az aspektusokat, amik valószínű, hogy a problémát okozzák az ő életében.

  • „ Magyarázatok”

A terapeuta a viselkedésén keresztül demonstrálja azt, hogy mennyi különböző útja van a kliensnek arra, hogy magyarázatot adjon a problémáira. A provokatív terápiában nem hangsúlyos, hogy miért viselkedik a kliens így, csak az, hogy tudatába kerüljön annak a működésének, hogy hogyan árt saját magának, és hogy ezt hogyan tudná megváltoztatni. 10 kifigurázott magyarázatot kínál a terapeuta, ami világosan jelzi a kliens felé, hogy a viselkedés sokkal fontosabb, minthogy magyarázatot találjon rá.

  • Ellentmondásos üzenetek

A terapeuta a humorban is tetten érhető „egyszerre igaz is meg nem is” stílusú kommunikációt alkalmazza. A klienst ezzel arra ösztönzi, hogy foglaljon állást az ellentmondások között, ami egy sokkal autonómabb működésmódot tesz lehetővé.

  • Listázás

A kliens ösztönzése arra, hogy az önmegerősítő, asszertív reakcióit viselkedéses adatokkal és indokokkal támassza alá, ezzel megerősítve azokat.

A humor szerepe a provokációban

A humornak központi jelentősége van, és elengedhetetlen az alkalmazása a provokatív terápiában – enélkül nem is beszélhetünk a terápiának erről a formájáról. A humor segít, hogy megfelelő pszichológiai távolságot vegyünk saját magunktól, ami lehetővé teszi, hogy kritikusak legyünk saját érzéseinkkel, feltételezéseinkkel, és viselkedésünkkel szemben, ezzel elérve azt, hogy adaptívabban reagálhassunk a helyzetekre.

A humor természetéből fakadóan egy másik személlyel megosztva kap értelmet, és komoly szociális funkciója van. A nevetés két embert a „kapcsolatuk jelenébe” vihet, és ebben a formában sok „szociális stroke”-ot lehet begyűjteni egymástól. A humor a játékosság egy formája, amiben nemcsak a közelség, de a távolság is kifejezhető, így az emberi viszonyok egy „mintha-térben” ugyanúgy leképeződhetnek, és alakíthatóak. A humor paradox jelenség- egyszerre valóságos és nem is. Nagy szerepe van a humorban az analógiáknak, és a metakommunikációnak, ami új jelentést adhat a kontextusnak. A nevetés közben az emberek sokkal inkább szuggesztibilisek és együttműködőek, aminek talaján sokkal könnyebben elérhető a változás.

A provokatív terapeuta a humort azonban nagyon célorientáltan használja, és a nevetés mögött arra készteti a klienst, hogy foglalkozzon a személyes témáival, érzéseivel és viselkedésével egy direkt és őszinte stílusban. Ezen kívül a bevonódást is segíti, ami mind a terapeuta, mind a kliens részéről kulcskérdése a terápiának. Ezt a bevonódást a terapeuta leginkább a humorral és a haraggal éri el. Azonban mind a humoros, mind a mérges stílus a terápiás kapcsolat mélyén végighúzódó törődést, és melegséget hivatott kifejezni a kliens iránt – aki személyének az alapvető fontosságát, és jelentéssel teliségét élheti meg a terápia egésze alatt. („Bármit mondhatsz, tudom, hogy igazából szeretsz.”) A terapeuta nonverbális közlései így sokkal nagyobb hangsúlyt kapnak a terápiában, mivel ezzel alakítja ki azt a kontextust, amelyben minden provokatív intervenciója új jelentést nyer.

A terapeuta a humor sok formáját használja arra, hogy provokálja a klienst: kifigurázás, utánzás, felnagyítás, az üzenet elferdítése, szarkazmus, irónia, viccek. Fontos, hogy a humor, és nevetés tárgya sosem maga kliens, hanem a maladaptív gondolatai, feltételezései, és viselkedése, és a melegség és a törődő stílus szól magának a személyének.

A terapeuta azonban saját magán, feltételezésein, fóbiáin és életstílusán is tud nevetni, ezzel demonstrálva azt, hogy ez nem pusztítja el őt, és egy sokkal szimmetrikusabb kapcsolatot teremt a kliens és közte. A kliens így felülvizsgálhatja a saját betegszerepét is.

A provokatív terápia elterjedése, alkalmazása

Frank Farrelly Európában legelőször Németországban majd Hollandiában, Nagy-Britanniában, Lengyelországban, Oroszországban tanította módszerét, majd egyik tanítványa Nick Kemp „Provocative Change Works” néven a provokatív terápia, valamint az ericsoni hipnózis elemeinek ötvözésével létrehozta a saját módszerét, amit a világ különböző országaiban terjeszt. Tanított Magyarországon is.

A módszerét nagy hatékonysággal alkalmazza fóbiák, illetve szorongásos panaszok esetében. A provokatív terápia elemei mind a klinikumban, mind a személyes fejlesztés- coaching területén hasznosítható.

Az összefoglalót Bödecs Anna pszichológus, business és life coach készítette.

Felhasznált irodalom:

http://en.wikipedia.org/wiki/Frank_Farrelly
http://www.provocativetherapy.com/ (Frank Farrelly hivatalos oldala) http://www.provocativetherapy.eu/ (a provokatív terápia hivatalos oldala) http://www.provocativechangeworks.com/ (Nick Kemp hivatalos oldala)
http://www.provokativ.com/ (Deutches Institut für Provokative Therapie)